Nem volt egyébként már betegeskedő típus, kicsinek nagyon sokat, és asztma miatt is kezelés alatt állt, de az utóbbi pár évben semmi gondunk nem volt ebből kifolyólag.
Decemberben már nagyon türelmetlen voltam, kétszer is haza kellett hoznom az iskolából, mert annyira fájt a hasa. Nagyon jól leírta a görcsös fájdalmat, amit érez. Semmi összefüggést nem találtunk, nem láttam, hogy az étkezéssel függnek össze. Sőt mással sem. Ekkor jött el az a pont, hogy ha a szünetben sem múlik, vagy nem veszek észre változást, akkor múlik, akkor januárban elmegyünk és a végére járunk. Hajszálnyit jobb volt a helyzet, de nem múlt el.
Januárban, ahogy a félév végét zártuk, és kicsit belerázódtunk a napi ritmusba, időpontot kértem Dr. Tokodi István gasztroenterológus magánrendelésére. Gyorsan a végére akartam jutni, ekkor már megfordult a lisztérzékenység a fejemben. Ha a szakrendelőbe mentem volna, akkor nagyjából három hónap múlva kaptam volna időpontot, ennyi türelmem nem volt. Gondoltam, ha ez ne válik be, akkor irány a pszichológus.
A rendelésen nagyon megnyugodtam, minden papírt végignézve, mindenre gondolva, egy diétát javasolt a doktor úr, amiben a savas ételek kerülését javasolta, hátha annak emésztésével van a gond. Két hétig kellett tartani, de nem volt változás. Közben persze hasi ultrahangra mentünk, ahol szintén nagyon kedvesen fogadott minket, Magdics Márta doktornő, próbált segíteni jó tanácsaival. Rögtön mindketten a szénsavas üdítőkre, nasikra gondoltak, de Borim étkezése az én kezemben volt, és ugyan volt része minden földi jóban, de azért nem ez képezte a napi betevőjét. Nagyon érzékeny vagyok a táplálkozásra, és ugyan van nasi, de előbb a "normális", vitamindús ételeket kell elfogyasztani, hogy mértékkel megnyíljon a Kánaán.
Közben elküldtük a székletmintát, és a vérvételen is túlestünk. A bőrtesztet is megcsinálták, ami szintén negatív volt. Gondoltam a földimogyoróra is, mert volt, hogy annak evése után jelentkezett apró kiütés, de aztán negatív bőrteszt megnyugtatott.
A vérvétel eredménye sok időt vett igénybe, az egyik labor egy hét volt, addigra a lisztérzékenységre levett ellenanyagon kívül minden megvolt már. Az három hónap múlva ígérték, na ehhez szintén nem volt türelmem. Illetve szerintem csak féltem szembesülni a gonddal, reménykedtem, hogy nem az.
Ekkor beszéltem sógornőm férjével Gáborral, azt tanácsolta, vegyek egy házi tesztet, és csináljam meg, ne várjak. Dorinával is beszéltem, aki Borinak soha nem írta le pontosan milyen jellegű fájdalmat érzett, így egymástól függetlenül ugyanazt mondták. Döbbenetes volt. Na vettünk tesztet.
Este leültünk és olvasgattuk, hajrá! Megcsináltuk, és igen, két csík!
Borikám sírt, hívtuk az unokatesót, hiszen mégis, egy cipőben járnak. Megnyugodott. Én a konyhai reformokon törtem a fejem, és a vásárláson.
Hívtam másnap az orvost, azt mondta, hogy akkor ezt személyesen kell megbeszélnünk, és addig ne diétázzon, amíg nem volt meg a vizsgálat. (A vizsgálat alatt az altatásban végzett vékonybélbiopsziát értem, csak elég nyomasztó név, ahhoz, hogy mindig leírjam, és kimondjam). Újabb egy hét, feldolgozási idő. Nem voltunk biztosak benne mi vár ránk.
A személyes találkozáson Tokodi doktor elmondta mi a menete a kivizsgálásnak. Azt mondta egy-két héten belül hív, mikorra tudja megszervezni a bélbiopsziát. Mondta, hogy a család szűrését is meg kell ejteni. Apának vettünk egy Biocard tesztet, ő nem ért volna rá bejönni a kórházba velünk. Negatív lett, hála istennek. Mi a vérvételre készültünk.
Borzasztóan meglepődtem, amikor két napra rá hívott, hogy holnap lenne a vizsgálat. Ez gyors szervezést igényelt. A fiaimnak gyorsan főztem holnapra több adag főzeléket, ez persze miközben négyen csüngnek rajtunk nem is egyszerű. Anyumékat izzítottam, mivel a fiúkat nem vihetem magammal, egész napos bent létet igényel a vizsgálat, este lehet hazajönni. Ne ez újabb fejtörés, hiszen, aki ikreket szoptat/táplál, annak ez nem kis dolog, a fiúk kétszer ettek mást, anyatejen kívül. Szóval, ha fejnem kell, azt a WC-ben fogom megtenni, és borítom ki a csapba. Minden holmit összekészítettem.
A másik szervezni kellett, hogy most jó alkalom lenne levenni a vért a többi gyerektől is. Erre drága barátnőm vállalkozott, Adri, sokat fogom emlegetni. Szóval két kocsival indulunk, és ő hazahozza a többi csemetét, mi meg maradunk. ezt persze már előre lebeszéltük, így nem ért váratlanul. Na reggel korán mindenkit összeraktunk, folyamatosan ittunk családilag, hogy könnyebben menjen a vérvétel, szoptattam is a folyosón. Borim ugyan köhögött kicsit, de úgy gondoltam nézze meg az orvos, ne én döntsem el, hogy komoly, vagy nem. Emiatt kicsit bizonytalan voltam. Március 14-e volt, reggel már látszott, hogy elég mostoha lesz az időjárás, kicsit fújta, hordta a szél a kevés kis havat. Na szóval, vért levették, az orvos a Borit megnézte, hogy mondta, hogy ebből nem lesz altatás. Nem lesz vizsgálat, persze az egész pakkot haza, meg a négy gyereket, persze Adrimat is ugráltattam. Suliba se mentek. Antibiotikumot kapott Borim, hogy mielőbb jöjjön helyre.
Na hazamentünk. Addigra már igencsak havazott, és nehezen láttunk a kocsival, de otthon voltunk, apa előbb jött haza, mert látta, hogy elég vacak az időjárás, hú, de jól tette. Estére járhatatlanok voltak az utak, és ha maradunk a kórházban, haza sem tudtunk volna jönni, távol kerültem volna, az én cicifüggő, éjjel is állandóan rajtam lógó ikreimtől, Úristen, azt nem éltem volna túl. Hála a jó Istennek együtt voltunk otthon. Bocsánat a kis kitérőért kedves olvasóm! Még egy apró, és esküszöm visszatérek a témához. Estére Marcim totál lázas volt, Andris laringitises lett, még mentőt sem tudtam volna neki hívni, csak imádkoztunk. Apa majdnem elájult, azt sem tudtam kihez kapjak. Itthon volt a helyünk.
Na persze nem úsztuk meg a vizsgálatot, újabb egyeztetés a gyógyulás után. Persze megint nagy főzés a pasiknak, meg a csomagolás mindenkinek, hiszen a fiúk a mamáéknál is maradtak egész napra. Ekkor már egyedül indultunk neki Borival. Éhgyomorra, inni se ihatott. Felvettek, befeküdtünk, úgy volt, hogy 11 körül lesz a vizsgálat. Átmentünk délben, de aztán nem volt altatóorvosi papírunk, amit persze nem nekem kellett volna rendezni. Vissza, mert Borim elájult (amit még soha). Kapott infúziót, meg pihentünk, nagyon ideges volt szegényem. Két vért vettek le, branült átkötötték, mert eldugult, ekkor már 14 óra volt, nehezen viseltük, nagyon idegesek voltunk mindketten, azt se tudtam, hogy kössem le. Fáradtak voltunk, Borim pedig félt. Sokat rajzoltunk, viccelődtünk. 15 óra körül derült ki, hogy a vizsgálat elmarad, holnap kell újra jönnünk. Ekkor már mindegy volt minden, csak hadd egyen, meg igyon édesem. Én is rejtve ettem, sajnáltam, hogy ennem kell, és lelkiismeret furdalásom is volt, hogy eszek, meg iszok. Így is felét ettem, mint amennyi jólesett volna.Végtelenül sajnáltam, egy hétéves gyerek kálváriája. Na mentünk haza. Elkeseredve, branülre vigyázva, reggelre készülve ismét.
Reggel mentünk, rögtön kaptunk infúziót, persze mindenki aranyos, kedves, és megértő volt, nem győztek sajnálkozni. Megkapta a két bódító kúpot, kímélésképpen, és 11-kor már mentünk a vizsgálatra, és altatás után kiküldtek, igazuk volt. Életem leghosszabb 10 perce volt a folyosón.Végre kijött az orvos, és én bemehettem. Ott feküdt, ébresztgették, arany szívem kába volt, még egyik gyerekemet sem láttam így. Hamar ébredt, nem volt hányingere. alig volt érthető a beszéde, de ő ezt nem érezte. Mondtam bármit kérhet, amit akar, hazafelé megejtjük. Rögtön fel akart kelni, mondván milyen erős, és nincs semmi baja. Alig tudtuk fekve tartani. Az osztályon már tiszta volt a tudata, megkönnyebbült, és ha ötvenszer nem kérdezte meg mikor lesz a vizsgálat, egyszer sem.
Itt már nyugodtan. Annyira ügyes keze van, nagyon kreatív gyerek :-)
Az orvos elmondta, hogy a beleinek szemmel látható baja nincs, nincs még roncsolódás, a mikroszkópos vizsgálat eredménye két hét., még nem kell diétázni. A gasztroenterológus orvos, pedig annyit mondott, hogy lisztérzékeny alkatú. Most a lényeg az volt, hogy szerencsésen megvolt a vizsgálat, semmi komplikáció nem volt. Vidám, felszabadult volt Bori, egy fiú volt a szobatársa, játszottak, kártyáztak, élvezték. Három óra után mondták, ha minden rendben van mehetünk haza, mennyei boldogság volt ez. Persze nem haza mentünk, hanem játékvásárlásba, icike-picikét kellett venni, és még megígértem egy nagy pályát, ebből a készletből. Jó volt itthon, végre, és pár nap múlva kellett mennünk kontrollra, és a zárójelentésért. Akkor is minden rendben volt. Szuper.
Két hét múlva, pont a szakrendelőben jártam, Adri barátnőmmel, és a fiaimmal, felhívtam Tokodi doktort, hogy van e eredmény, és sajnos közölte a diagnózist, mondtam be tudok menni, mert itt vagyok, nagyon kedvesen fogadott, és megbeszéltük a teendőket. Kaptam hivatalos papírt róla.
Őszinte legyek? Megkönnyebbültem, van neve a hasfájásnak, nem pszichés, ami kis boldogsággal töltött el, telefonáltam minden fontos embernek. Otthon Borival is megbeszéltük, hogy új fejezet kezdődik, diétázni fog, amiben mi segítünk. Megígértem neki, hogy nem hagyom, hogy bármiben hiányt szenvedjen, és hátrányosan érintse a betegsége.
Na, innen már egy új történet jön.
Sziasztok!
VálaszTörlésTokodi doktorhoz nem tudnal segiteni eljutni? mert az interneten semmit nem talalok, a korhazban meg 7 honapra kapnank marcsak idopontot. nagyon koszonom Bori egy szinten nyomozásba fogott anyuka